Amikor már képesek vagyunk a papíron maradt morzsákat elfújni...

Miként lehet feldolgozni a múlt traumáit? Hogyan válhatunk önmagunkká a tragédiák és a gyász után úgy, hogy már az emlékezés sem okoz nagyobb gondot? Egyszerű a válasz: "éljük meg a fájdalmat, úgy hogy ez egy elkerülhetetlen életciklus, mely valami jobbat hoz ki belőlünk". Érdekelne milyen túlgondolt agymenésem van erről? 

Dékány Dávid első kötete, a Darwin Motel soraiból került terítékre egy idézet, a szívem  féllábú kis asztalkájára. Rozoga, azt hiszem fásult szív ez, ha végigsimítanád a felületét, véres pontokkal lenne tele a tenyered utána, a kiálló szálkáktól. 

Dekány Dávid: Darwin Motel ~ Radir~

Manapság, már nem mondok újat azzal, hogy szinte mindenkinek van egy ilyen asztalkája, mely hasonlóan szúrós az enyémhez. 

Ahogy Dávid, úgy mi is próbálunk rajta valamit alkotni, valaki ír, fest, rappel, énekel, szaval, szerel, de mindeközben mindannyian beteszünk valamit az asztalfiókba. Néha elővesszük, megsiratjuk, elgondolkozunk, nevetünk, vagy csak egyszerűen kattan a zár, és a kulcsot lenyeljük örökre. 

Ilyenkor mindegyikkel kínozzuk magunkat, a múlton rágódva, mert a papíron maradt morzsákat még mindig nem merjük elfújni. 

A fájdalom az első percben felemészt, összerogyva térdepelünk az asztal sarkára támaszkodva, pedig alig áll féllábon is, pláne nehezebb a súly, ha még több és több terhet teszünk magunkra. Mivel nem vagyunk már 5 éves gyerekek, akik hisztiznek a cukorkáért, ezért mást nem tehetünk, mint hogy beengedjük az emlékeket, a szeretetet, a rosszat és a jót egyaránt a szívünkbe, még akkor is, ha összedőlni látszik minden. Hogy ez miért jó? 

Úgy hiszem, azért mert a szív szakadjon meg, akkor amikor meg kell szakadnia, és ne utólag amikor már nincs keresnivalója az életünkben. 

Gondolok itt arra, hogy ha csak arra koncentrálunk, miként temessük el az érzéseket ilyen drámai szövegekkel nyugtatva magunkat hogy, nem akarunk érezni, nem érdemel meg, fáj az emléke, egy rohadt életű, jól vagyunk, ő tehet róla, vagy hasonló monológok, akkor amikor már kezdenénk helyrejönni látszólag, betalál egy hely, egy illat, egy kép, és újra felszínre törnek majd a nem odaillő múltbéli érzelmek.  Igen a látszat, ez a legnagyobb bűn amit elkövethetünk magunk ellen, akkor amikor meztelennek kellene lenni.  

Nézhetjük úgy is a dolgokat, hogy az életünk mára már olyan, mint egy teveklub, etetjük az ismerőseinket, odafigyelünk hogy a kedvük megfelelő legyen, meglátogatjuk az adatlapjukat elég sokszor, néha odatrollkodunk az üzenőfalukra, vagy komment gyilkosságot követünk el, hogy ne haljon meg a "barátság". A Facebook csak pár karakter, nem az életünk, annak ellenére sem, hogy ökörködni jó, de amit érzünk, azt pár smile-val  nem takarhatjuk el. Akiknek fontosak vagyunk, és szeretnek, akkor is fognak, ha lesüllyedtünk egy olyan szintre, ahonnan kevesen állnak fel. 

Mondják sokan, hogy kell a sebeknek az idő, meg a magány amíg begyógyul, de az igazság az, hogy a befordulás nem jó, a szeretet jó erre, hogy olyan emberek vegyenek körül, akik nem csak az elkurvult digitalizált Starbucks kávézókban ünnepelnek, hanem egy putris kis sarki kocsmában is fogják a kezünket, hisznek bennünk, biztatnak, vigasztalnak.

Éljük meg a fájdalmat, úgy hogy ez egy elkerülhetetlen életciklus, mely valami jobbat hoz ki belőlünk, de ne egyedül. Az hogy antiszociálisak leszünk max. a terheket rakja ránk, és nem könnyíti meg az utat, mely a fejlődésünket szolgálja.

Igen az idő segít, de csak akkor, ha mi is képesek vagyunk megújulni a jelenben, és nem a hibákon rágódunk. A percek telhetnek végkimerülésig tartó önsajnálattal, de élettel teli élményekkel is, másnapra felébredve az új emlékekkel, rövidtávú célokkal elménkbe zárva, melyeknek sikerélménye megemeli az önbizalmunkat. 

5 legfontosabb dolog amire megéri odafigyelni: 

1.) Minden elmúlik, jó és rossz is egyaránt, viszont ezek visznek majd előre, tehát ne féljünk gyászolni. 

2.) Ne egyedül! Szeretni, és szeretve lenni jó. 

3.) Legyenek céljaink, kis célok, melyeket el szeretnénk érni. (Kis példa: pihenjük ki magunkat, mert az álmatlan szemek csak a negatív oldalát látják az életnek.)

4.) Rendezzük el a dolgainkat, ABC sorrendbe legyenek a könyvek, a radírozott cetliket dobjuk el, ne ragaszkodjunk olyan kényszer-vásárolt cuccokhoz, melyeket soha nem használunk már. 

5.) Fejlődjünk, tanuljunk valami újat, mely valami jobbat hoz ki belőlünk. 

Ha a lelkünk tiszta akar lenni, először a külsős rendet kívánja meg, szóval ne tagadjuk meg magunktól a hétköznapi csodákat. Fontos a testi és szellemi jólét, mert csak úgy leszünk képesek úgy visszaemlékezni arra az emberre, aki egykor a mindent jelentette a számunkra, ha harmóniában leszünk a tárgyakkal, az emberekkel, a gondolatainkkal. 

A papíron maradt morzsákat fújjuk el együtt. "Már készen állok rá!" Ti készen álltok?  

Írta: Tamás Zsanett  - Gondolatfészek 

Ha tetszett a cikk, kérlek lájkold a közösségi klub oldalát, hogy ehhez hasonló betekintést kaphass a gondolatainkba. Illetve ezáltal is elősegíthesd azt, hogy gondolkozhassunk együtt, egy csapatban. Katt a linkre >> GOF. KLUB 

Légy részese a csoportunknak is!  >> Gondolkodók