Hintázva a világ peremén

Rajta felejtette megfáradt gondjait, és hátradőlve csodálkozott ebben az isteni felfogatatlan katarzis érzésben, amit a világ akart láttatni vele. Ahogy meredten figyelte a színek játékát arra gondolt, hogy a természet csodája egy érzékelhető giccsesség, de nincs önzés, örömmel nyújtja át elemózsiáját, mint egy kisiskolás a száz forintost egy csőlakónak. Eszébe jutott, amit nagymamája mesélt, amikor gyerek volt, hogy a gyerekek, amíg nem kezdik el megálmodni jövőjüket, nem indulnak romlásnak, szavatossági időre a garancia az ártatlanság, a szívből jövő szeretet. A felismerés a romlási folyamatban, amikor már nincs mosoly, sok a melléfogás, a malőr, jön az önsanyargatás, szinte már a húsba mardosnak az ostorcsapások, melyekkel büntetjük magunkat. Tovább legeltette a szemét, ette és itta egyszerre a Nap sugarait, melyek már alváshoz készültek, átengedve a helyüket az éjsötét gyémántjainak, és egy homályos arcnak, mely optikai csalódás vagy jel egy új életre. Normál tudatállapot volt még ez.

Fotó: elpe

Új élet, vagy a régi sem kell? A borosüveg dukál, mert ugye a nélkül egy romantikus naplemente mit sem ér. Kabátja mely páncél volt a szél ellen, rejtette számára a megváltást. Nem akármilyen volt, egy Tokaji 99-es 3 puttonyos aszú, borostyán borításban díszelgett. Amikor száját az üveghez tapasztotta, mintha vérszomj kebelezte volna be, a nyelve alatt érezte a mézédes ízt, a finom élénk savak egyvelegét, fogrepedéseibe is bekúsztak az ízek, vágyat ébresztve a szunnyadó bűntudatnak. Hosszú érlelés, ez volt az eljárás. Tudta, hogy mennél jobban porlepte egy bűn, annál finomabb az érzés, megkönnyebbülten kínáljuk, adjuk át magunkat az önostorozásnak.

Sivított a szél, pityeregtek a Nap megfáradt sugarainak. A festékek az arcán, mint művészi festményen a színes krikszkrakszok úgy folytak el. Kusza vörös fürtjei lógtak arcába mélyedve, a nedvességet itatva fel, s szája kiáltott a talpa alatt lévő messzeségbe.

-Miért? Miért? Miért?- Semmi hang nem válaszolt, légüres tér volt ez a visszhanghoz is. Még a Szabadsághíd turulmadarai sem tartották vissza attól, hogy ebbe a szívkeserű állapotba szálljon. A Duna vízfelszíni sugárzása bomlásnak indította elméjét, részecskékre osztódtak az emlékei. Az önmarcangolást felváltotta a hiányérzet, és vissza. Zavarodott összemosódások döntései következménye. Hisz hagyta, hogy hassanak rá a szavak, a bókok felemelték, és a bántások földbe tiporták lelkét.

Majd, mint aki átesett a küszöbön, úgy ébredt fel az eufórikus állapotból, melyet a nedű kölcsönzött a számára. Ez egy olyan megálló volt az életében, mely nem éppen egy boldog momentum. Elhagyta a barátságot, nincs már időtlenség. Csak egy szívkipurcanó pillanat.

A hídon, tőle jó pár méterre hangokat szűrt ki a kocsik monoton morajából. Nevetéseket halott. Először azt hitte, hogy hallucinál, mint nagyapja amikor „alkoholepilepsziát „kapott.

Remegni kezdett, mint gólrúgó láb a kapu előtt. Zaklatott lett, olyan stádiumba került melyet nem akart másokkal megosztani. Nem akarta, hogy mások is megtudják, hogy elbukott. Evett az almából, ízlelte azt. Ez nem a Paradicsom volt. Sok éven át falta, habzsolta a lédús ízt, és most herpeszes a szája széle. Halk sóhaj, és egy mondat a palack felé.

-Vajon ő is érzi és vájja véresre a kicsapongások nyomait? Vagy csak én marcangolom magam, csak én bánom a tettem? A csalfaság melyet elkövetett, inkább az ő bűne, nem csak az enyém.

Rátelepedett a kétség, meg akarta menteni az elméjét a visszakozástól. Már döntött, inni akarta magába a vádaskodást. Itta is, kortyolta tovább az édes bort. Kivette kabátja zsebéből a köveket, és sorba rendezte a zöld rácsos híd tetején, kereste a kést mellyel felapríthatja a bűntudatot. Nem tartotta méltónak magát arra, hogy feloldozást kaphasson, és emberek közé nyújtsa kezeit, hogy eme természeti gyönyört csodálja. Bíborvörös lett az ég, piszkosrózsaszín ruháján vérfoltok jelentek meg, de épp csak pár csepp. A távolban egy alakot látott, közeledő léptekkel. Nem látta tisztán, hogy egy fiú vagy egy lány az, mert már szédelgett a vérveszteségtől. Amikor is megállt látta, hogy egy fiú az, aki sötétkék zakót, félig széthúzott nyakkendőt viselt, olyan nem mindennapi stílusa volt. Mondjuk nem is abba a mindennapi szituációba keveredett. Ahogy a fiú tekintetébe bambult, szédelegni kezdett, a fiú látta, hogy mindjárt leesik a tartószerkezetről, alá a betonba. Próbálta elkapni, de magasabban volt, nem tehetett semmit. Előre zuhant, kilapítva a fiút, mintha cementes zsákot kellett volna elkapnia úgy nyúlt a lány után. Sikerült a fejsérüléstől megmentenie, pár horzsolással megúszták mind a ketten.

A lány tovább feküdt a földön mozdulatlan, mint akiből kiszökött volna az élet, próbálta felkaparni a földről szerencsétlent. Megmarkolta a csuklóit és húzta, mintha kötélversenyen lenne, de hátra esett, kicsúsztak kezéből a véres csuklók. Meglátta mit tett a lány.

-Mit csináltál magaddal? Elment az eszed?-förmedt rá a lányra, s közben végigfutott a hátán a hideg, hogy egy ilyen kedves arcú lány, hogyan tehet ilyet.

Esni kezdett, s így könnyesője majdnem felfedezetlen maradt. Csurogtak az cseppek a szeméből, de titkolni nem tudta, a fiú látta a gyötrelmet.

-Állj fel, menjünk innen! Merre laksz? Hazaviszlek.

Fotó: juice

-Ne, nem akarok elmenni, hol vannak a kövek, hol a kés, ezek menthetnek meg csak. Nem érdemlem meg az életet.

A fiú nem hagyta, felkapta a lányt két kezébe és vitte a híd lábáig. Nehéz volt, főleg esőben, és nem épp egy romantikus este, ahogyan azt aznap tervezte. Épp egy négyes randevúról kellett eljönnie.

A híd lábánál taxit hívott, beültek, a lány már majdnem eszméletlen volt. A fiú félelmében nem tudta mit tegyen. Ha a kórházba viszi, ki tudja, minek teszi ki utána őt. Mivel pszichológiát tanult az egyetemen, tudta, hogy valamit ő is segíthetne, de a felvágott csuklókkal mit tegyen? Ez már nem játék, kicsit sem. Az óráját leste, majd másik címet adott meg. A nagynénijéhez vitte őket a taxi.

-Marika néni, ne haragudj, tudom mennyi az idő, de nem tudtam mit tenni, segítened kell.-kétségbe esett hangon kérlelte, mintha egy hozzá legközelebb álló személyért aggódna.

-Gyertek gyorsan, persze, hogy segítek.- sietve vette is elő az elsősegély ládát, hogy kezelje a sebet. Marika nénikéje az egyetlen családtagja volt Ádámnak, akitől minden tehetségét kapta. Legnagyobb tehetsége az őszinte segítőkészsége volt, mivel ápolónőként dolgozott a közeli kórházban tudta mi az, hogy önzetlenül segítünk másokon.

-Hál istennek nem jó helyen vágta meg magát, és nem veszített sok vért, de sok folyadékra van szüksége, és pihenésre. Haza tudod vinni?

Ádám arra gondolt, hogy hát, még ha eszméleténél is lenne, akkor se tudná, hogy hova kell hazavinni, mert nem valószínű, hogy haza akarna menni, mert még azt se szerette volna, hogy segítsen rajta.

Persze! Hazaviszem!-határozott hanglejtéssel ferdítette az igazságot, ami ha azt vesszük nem hazugság volt, mert haza akarja vinni magához. Taxit hívott újra.

A lány ébredezni kezdett. Amikor meglátta csuklóján a kötéseket, zavarodott lett.

- Hol vagyok, te ki vagy, hova viszel, mi ez a csuklómon?

-Gyere kérlek, szállj ki a kocsiból, még túl erőtlen vagy, csak segíteni szeretnék.

Amikor kilépett a kocsiból, újból összeesett. Ádám elkapta, felvitte nagy nehezen, a második emeleti kis

Fotó: fermer

garzon legénylakására, lefektette az ágyba, betakargatta, mintha a gyermeke lenne, simogatta a kezét, több gondolat egyszerre akart választ kapni a kérdésekre, hogy miért?

Másnap homályos látással mérte végig szemével a lakást az ébredező lány. Tudta, hogy nem otthon van, de még csak ismerős se volt neki a hely. Pár gitárt észrevett a sarokban, egy kopott zongorát, az ágy mellett egy polcos szekrényt tele könyvekkel, melyeken pornak a legkisebb jele sem volt. Számítógép, laptop a másik sarokban, rajzok a falon, grafitszerű próbálkozások. Orrában viszont egy ismerős illatot szimatolt, méghozzá a nagyija finom gyöngyhúslevesét. Felkelt az ágyból, végignézett magán, és látta, hogy egy hálóing van rajta, ami biztosan nem az övé, mert tele volt mindenféle szívecskékkel, és ő ilyet biztos, hogy nem aggatna magára, mert ebbe hamarabb belehalna, mint a csuklóvágásába. Lassan kitipegett a konyhába, emlékezett a fiúra a tegnap este zavarából. Leselkedett utána, hogy vajon miért főz neki, miért segít neki?

-Szép jó reggelt álomszuszék!- szólt vidáman Ádám a lányhoz.

-Jó reggelt neked is, mi is a neved?-kíváncsi tekinteteket lehetett kivenni, a karikásra sírt szemekből.

-Szia Éva! Ádám vagyok! Megnéztem a személyidet! Ne haragudj, de tudnom kellett valamit rólad.

-Semmi baj, de a szüleimnek nem szóltál ugye?-riadt meg a lány, belehasítottak a szerettei fájdalmai, ha meg tudták volna, mit akart tenni magával.

-Nem szóltam! Kész a leves, együnk, aztán szeretnék veled beszélgetni. Ezt csak neked főztem, remélem ízleni fog.

Éva bólintott, mint egy kis gyerek, aki tudta, hogy rossz fát tett a tűzre, és szó nélkül az asztalhoz ült enni. Az első kanál, mintha az élet fájának a nedve lett volna számára, szinte érezte, hogy erőre kap. El is mosolyodott közben, hogy milyen finomat kapott egy idegen embertől, és tegnap este még meg akarta ölni magát, ma meg mosollyal a szája szélén, meg pár zsírcseppel, vele ebédel.

-Végeztél? Mert ha igen, akkor szeretnék veled beszélni a szobában.

Éva miközben lassú léptekkel tartott a szoba felé, érezte, hogy miről akar beszélni vele, de nem tudta hogyan mondhatná el azt, amit egy éve magában tart, és ami mindig arra készteti, hogy ahhoz a döntéshez jusson, hogy kést ragadjon, és húzzon egy csíkot valahol magán.

-Elmondod nekem? Nagyon szeretném tudni, hogy mi, nyomja a lelked? Szeretnék segíteni, őszintén mondom. -kérdezte a lánytól félszegen, mert nem akart tolakodó sem lenni.

Hosszan sóhajtott, az óra ketyegését is ki lehetett venni a szoba nyugalmában. Majd megszólalt!

-Végtelenül üresek a nappalok, és az éjjelek nélküle, már nincs velem, és sohasem tudja elmondani nekem, hogy mekkorát csalódott bennem. Úgy szeretném, ha kiabálna velem, ha elmondaná, hogy mekkora céda vagyok, hogy azt mondaná, vége a barátságunknak örökre, de már soha nem tudja ezeket megtenni, mert elvettem az életét, úgy hogy ezt soha nem akartam. Nem akartam neki rosszat, én nem tudtam róla. Mindig mesélt nekem a pasiról, aki külföldön dolgozik, és aki mindig pont akkor utazott el, amikor találkoztunk volna hárman. Mindig csak úgy hívta, hogy Dini. Én meg Dénesnek neveztem. Még emlékszem örültünk, is mint két tini, hogy még a pasink neve is egyforma. Egyszerűen csak beleszerettem, elhitette velem, hogy szeret, hogy engem szeret. Nem is gondoltam volna, hogy nekem is ugyanaz a szerelmem, mint neki. Hallgattam a vágy keltette érzésekre, és odaadtam magam neki, majdnem 5 éven át, heti egyszer az övé voltam, ő pedig az enyém. A hét többi napjában pedig az övé volt, de igazából mindig is csak az övé volt, az enyém sohasem. Nem is lett volna az, semmikor. Nem szeretett, csak játszott velem, velünk.

-Nos, akkor, amiért meg akarod ölni magad az-az, hogy…

-Igen az!!!- fakadt ki sírva a lány, ezzel szavába vágva. –Megölte magát 1 éve, amikor meglátta tőlem elmenni, pont lopott csókot adtunk egymásnak. Előtte hívott telefonon, hogy személyesen meg szeretné beszélni velem, hogy egy ideje már azt érzi, hogy megcsalja, és nem tudja, mit tegyen. Én meg mondtam, hogy jó majd ezt holnap megbeszéljük, és ne képzelődj, tuti nem csal meg. Csak gondolom, nem bírt várni másnapig. Odajött hozzánk és kérdőre vont, hogy mi ez? Először nem értettem, és mondtam is neki, hogy hát ő Dénes a szerelmem, akiről annyit meséltem neked. Ő meg váltig állította, hogy nem az nem lehet, mert ő Dini az ő szerelme. Erre kikeltem magamból, amikor magához akarta húzni Dénest. Kiabáltam vele, hogy ne találgasson ki hazugságokat, csak azért mert most ő nem boldog, attól még én lehetek az. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy tévedhetek. Hiszen csak 5 évről beszélünk. Hiszen már láttam magam az oltárnál vele. Azt éreztem ő az igazi szerelem. Még csak le se pofozott minket, nem ordított velünk, egyszerűen csak hazament, írt egy levelet, de nem nekem, neki írt, hogy látta, és érezte már, hogy van valakije, de soha nem gondolta, hogy ezt tesszük vele. Fogta a pengét és felnyeste testéből a fájdalmat. A temetésen kaptam meg Dénestől a levelet. Sosem láttam sírni, csak aznap. Azóta nem is láttam, csak annyit mondott, hogy sajnálja, nem ezt akarta, csak nem tudta eldönteni kit válasszon. Mindkettőnket szeretett. Azóta élek ezzel a bűntudattal, szerelem nélkül, mert elküldtem, végre meg tudtam tenni, hogy ne játsszon velem, de ez kellett ahhoz, hogy végre tanuljak a hibáimból? Fejjel mentem a falnak, ugrottam egyből a kútba, de sosem zuhantam elég mélyre, mindig csak félméteres volt, és nagyot estem. Tényleg ennek kellett történnie, hogy meghalljon bennem a naivitás, a gyermeklelkűség? Azóta nem érdekelnek a férfiak, nem bízok senkiben, nyitott kapcsolataim vannak, a szükségleteim kielégítésére maximum, de hogy bízzak? Az kizárt. Egy éve iszom napi szinten, és drogokkal pusztítom az agyam, ez nem élet, a szüleimnek is csak fájdalmat okozok ezzel a viselkedéssel, de nem tudom másképp elviselni a gyászt, a tévedésem. Akkor miért éljek? Nem érdemlek jót ebben a mocskos életben.

-Értelek! Két kérdésem lenne! Az egyik az, hogy szereted még a fiút? A másik pedig az, hogy szerinted helyrehoznád a dolgokat azzal, ha megölnéd magad?

-Nem, már nem szeretem, megölte bennem a szerelmet a barátnőm halála, ő nem csak barát volt, hanem már szinte a testvérem is. Nem is értem, hogyan csavarhatta el a fejem ennyire a szerelem iránti vágyam. Csak egy idealizált kép volt, amibe beleszerettem. 5 éven át heti egy alkalommal láttam, meg néha a munkája miatti utazgatás okán volt, hogy több hétre eltűnt. Amikor előkerült, akkor próbáltam mindig eleget tenni, megfelelni, még véletlenül se olyat mondani, ami neki nem tetszik, nehogy azt érezze, hogy nem én vagyok az igazi. Be kellett volna látnom, hogy nem szerette volna azt, ami én vagyok. Ő is csak ragaszkodott egy képhez, amiről én is tehetek, mert hamisat láttattam vele, s én is szerettem volna, ha végre olyan férfi van mellettem, akinek hasonló a gondolkodási, zenei, érzelmi stílusa, mint nekem, akivel van történetünk, és nem csak egy fejjel a falnak kapcsolat, akivel különlegesnek érezhetem magam. Különleges volt addig, amíg ápolgattam az illúziót. A második kérdésre pedig a válaszom, hogy igen, azt hiszem, jobb lenne a világ nélkülem. Nem tudok így élni, a bűntudat felemészti a lelkem.

-Ne legyél már gyerekes ennyire! 26 évesen, nem gondolkozhatsz így!-szólt felemelt hanggal Ádám.

-Ennyi idősen tudnod kellene, hogy az ember követ el hibákat, esendőek vagyunk, nem tökéletesek, nem várhatjuk el az élettől, hogy mindig azt nyújtsa tálcán, amit szeretnénk. Naiv voltál? Igen! Vak voltál? Igen! Rossz döntést hoztál? Igen! Szerinted ki nem követ el hibákat? Az vesse rád az első követ, aki nem hozott még rossz döntéseket az életében. Én 10 évig voltam hasonló szituációban. Velem is csak játszottak, ő Békés megyében lakott, én már Budapesten, alig tudtunk találkozni, de azt éreztem ő lesz a feleségem, és amikor összejöttünk a valóság kiábrándító volt. Közben kiderült, hogy a bátyámmal is együtt volt. Azóta már eltelt pár év, már házasok. Én csináltam az esküvői weblapjukat. Nagyon fájt, de nem akartam megölni magam, gyengeség lett volna a részemről, menekülés a könnyebb út felé. Gondoltam rá, igen, de tudtam, ha megölném, magam azzal csak annyit érnék el, hogy ők se lennének boldogok. Ha pedig azt érezték, hogy összekötik az életüket akkor azért tették, mert náluk a valóság helytálló volt. A srác is hibát követett el, mert játszott veletek, te is, mert másnak mutattad magad, a barátnőd is, mert a könnyebb utat választotta. Az is lehet, hogy tényleg nem tudott dönteni Dénes, de még ő sem érdemelte azt, hogy élete végéig egy halál bűntudatával kelljen élnie. Nem gondolod?

A szívecskékkel a hálóingen itatta a könnyeit, amikor Ádám odalépett és átölelte.

Fotó:marisztina

-Tudom, hogy fáj, de engedd el. Ha tudná az igazat a barátnőd, ő sem akarná, hogy ezt tedd, mert tudná, hogy mindenki a másik áldozata volt, és most lehet, együtt nevetnétek azon, hogy milyen buták voltatok.

-Mutatok neked valamit, szerintem tetszeni fog, öltözz fel és tedd fel ezt a szemedre.

-Hova megyünk?-kérdezte Éva toporzékolva.

-Megmutatom, neked miért érdemes igazán élni.

Eva feltette szemére a piros nyakkendőt, amit Ádám adott neki. Ez volt rajta aznap este, amikor megmentette az életét. Ádám kivezette a lakásból, lehívta a liftet, majd felmentek a tetőre. Leültette a lányt, és szólt, hogy már leveheti. Amikor lekerült a kendő egy hintaágyon ült egy tetőtéri nyitott kertben. Volt ott tulipán, rózsa, orchidea, liliom, mindenféle csoda. A kedvenc virágai voltak ezek. A hinta a tető peremén volt lerögzítve, egész Budapestet be lehetett látni, olyan magasan voltak, mintha a világ peremén ülnének.

-Látom, hogy tetszik neked, mert a mosolyod a szád sarkából meg akar születni, csak nem engeded. Próbáld meglátni a világban, a szépet, azt hogy bármikor megkaphatod a szabadság, a boldogság érzetét, és ahhoz nem kell szerelem, nem kell pénz, se nem külcsín, elég hozzá, ha önmagad vagy a világ szépségeivel, és ha találsz, egy helyet ahol békében lehetsz. Ezt megtalálhatod a természetben, megtalálhatod egy belső kis zugban, a lelkedben, egy megfelelő társban. A lényeg, hogy tudj lassítani, ne kapkodva éld mindig az életed, mert gyorsabban lepereg az idő kereke, és amikor tényleg üt az a bizonyos óra, azt fogod bánni, hogy nem álltál meg rácsodálkozni egy pillanatra a szépre.

-Igazad van, de hogy tudnék bízni ezek után az emberekben?

-Úgy, ahogy bennem is bíztál. Feltetted a nyakkendőt a szemedre, mert bíztál bennem, bízni akartál abban, hogy vannak még önzetlen emberek a világban, abban hogy megérdemelsz még egy esélyt a tiszta lapra. Így bízz meg saját magadban is. Akkor minden sikerülhet. Segíteni szeretnék neked. Szeretnék lenni a jó barátod, egy új leosztásban.

Ott ültek késő estig, megvárták a naplementét, szótlanul, bambán belefeledkezve abba, hogy gyarlóak vagyunk mi emberek. Ádám ránézett a lányra, megfogta a kezét, rámosolygott, Éva viszonozta, ezzel is jelezve, hogy elfogadja a segítséget, és fogadja baráti közeledését.

Kalandozott gondolata, hogy itt van ez a srác, akit az egyik Őrangyala küldhetett, hogy mentse meg, hogy nyissa fel a szemét, hogy reményt adjon arra, hogy még tud szeretni újra feltétel nélkül, hogy elveszített egy jó barátot, de helyette kapott egy lelki társat. Lehet, hogy gyermeklelkű, de vannak még hozzá hasonló emberek, akik tudnak még érezni a mai monoton világban az ego hatalma nélkül. Minden végzet nehéz, de ez nyitott meg egy újabb kaput előtte, valami más felé.

Mosolygott, és kiabált egyet:

-HINTÁZUNK A VILÁG PEREMÉN!

Vége